Hittem, 
hiszek, 
s jövőbeli 
nagy hitemmel 
téged is magammal 
viszlek! 
Enyém a Dal, 
a sodró lendület, 
enyém a vágy, 
hogy foghassam kezed, 
hogy együtt menjünk, 
s az Erő is velünk! 
Ha csüggednél, 
ha nem látod 
a Holnapot, 
remélj! 
Ha volt is bűn, 
mit e nép népek ellen 
valaha 
elkövetett, 
Isten már megbocsátott! 
Bocsáss meg 
magadnak te is! 
Magyar! 
Ki eltűrted már 
a világ nagy olvasztótégelyét, 
daloltad más népek dalát, 
táncoltad mások táncait, 
ételed is volt már 
a világ összes étele, 
főzz most magadnak 
egy ünnepi levest! 
Főzz magyar étkeket! 
Legyen ez ünnepi ebéd fűszere: 
Szeretet! 
Hívj engem is, 
s ha vendéged leszek, 
halhatatlan lelkem terhét, 
e gyönyörű terhet: 
Hitemet, 
Reményeimet 
e dús ebédnél 
kezedbe teszem! 
Én, kis Fény-utazó, 
ma tovább megyek. 
Rád hagyom a Hitet, a Reményt: 
legyen örökre tiéd! 
Egy villanás... 
már nem leszek... 
Vagy leszek újra köztetek, 
láthatatlan, 
sötét kis porszem... 
egy a millióból... 
porszem... 
az leszek...

A halottak halkan járnak.
Oszlott-foszlott rongycsapat,
fény a ruhájuk,
felhő-foltos holdragyogás.

Hétpecsétes járom a bánat.
Rínak a rímek,
bér butikok küszöbén botlik az ének,
kopogó könnyek szerte az utcán,
söprik a gyémántszemetet.

Ó, a remény!
Bimbó kicsi Gyermek szeme fénye,
kárpáti bércek koszorúján,
ólmos tarajú Tisza, Duna habján
hintsd el a szent szerelem
csillagragyogását!
Oszlott-foszlott rongycsapat vár itt.

Ki ha csalt is, ki ha hős is,
áldd meg, kérlek,
rongyban is, gyolcsban is látszik a lélek.

Ködös hajnal-órák, tejszínű reggelek,
a földön sárguló, elkínzott levelek.
Az ég hólyagszemén nem tör át a nap
sugárnyalábja felhőtlen megakad.
Az ősz lassan lépked, majd télbe borul
és ahogy megvirrad, be is alkonyul...
Este tompa fények remegnek az utcán,
megtörnek a tócsák fodródozó foltján.
De a hétköznapok bágyadt szürkesége
nem törheti meg azt, ami bennünk béke.
Lelkünkben reménység, a szívünkben áldás:
Ránk köszöntött advent,
boldog Jézus-várás...

Csillag csilingel, kristály szikrázik,
szán repül az éjszakában,
hópihe száll, minden ép most fázik,
műút ropog talpunk alatt,
szeretni, átölelni
vágyunk a halott világot,
fagyban, tűz-karácsonyt.

Gesztenye és tök sül, forr a bor, 
zsibongnak a gyerekek,
kulcsra zárt házakban hallgat a gond,
egyszer mindenki hazatér,
szeretni, átölelni
vágyunk a halott világot,
fagyban, tűz-karácsonyt.

Valamit adni akarunk annak, 
amit kapni szeretne az,
akit szívből szeretünk:
Lelkünk melegét, tüzet
fagyos didergő éjszakának,
hitet az elárvult karácsonyfának,
hogy újra jő egy gyermek,
aki örül a diónak, a gyertyalángnak,
aki újra írja a csillagokkal
a szív üzenetét:
Szeretni, átölelni
vágyunk a halott világot,
fagyban, tűz-karácsonyt,
a legszentebb álmot,
a családot.

Kihűlt falak közt reszket a szív, 
ha nem nyílik az ajtó,
ha senki se hív!
Ó Istenem,
egyetlen szívben se hagyd,
ne hagyd kialudni a duruzsoló tüzet!
Küldj mindenki mellé
egy szótlan angyalt,
aki a könnyeket letörli,
s átöleli a legszentebb álmot,
legalább karácsonykor
hozz szeretetet
és ments meg minden családot!

Legyünk egy kicsit csendben!
Födje mély csend a szíveket:
mert a sötét, elgyötört földre
Karácsony közeleg.
Jó, ha most lelkünk messze hagyja
a hajsza, lárma mind.
Ne siessünk hangos utakra!
Karácsony lesz megint.
Kezem a jászol előtt szépen
imára kulcsolom.
Nyomorúságom, szegénységem
mind elpanaszolom,
Szívem kitárom: kérlek add meg,
ami nincsen nekem!
Csodáddal csodálatos gyermek,
takard be életem!
Hadd legyen szívünk boldog csöndje
imádattal tele!
Újra leszáll a sötét földre
Karácsony éjjele.

Ezüstfenyő cserépben,
egyetlen csillag az égen,
egyedül van, de mára pont elég.

Mindent átjáró fénye
maga a mindenség,
ma fogjuk meg egymás kezét.

Így kéne egész évben,
nem tudom, hogy máskor mért nem,
mért tőlem várod, amit tőled én?

Felkerül a dísz a fára,
különleges gyertya lángja ég,
a Szeretet Ünnepén.

Az élet van, akinek ma kezdődött el,
van, aki nehezen érte el,
van, akinek pont ma véget ért.

Kísérjen a szeretet fénye,
ne fáradjál az út végére,
jóért, rosszért, köszönet mindenért.

Amíg élnek a fák,
amíg látom a hegyeket,
addig úgy gondolok rád,
ahogy kacagnak a gyerekek;
tiszta szívvel, szeretettel, 
könnyes szemmel, őszintén.

Mert mindenhez szeretet kell,
ami erősebb, mint én.

A Fényfia eljön
szép Pannóniába,
szeretetét hozza
Nagy-Magyarországra. 

Táltosok jóslata 
mutatja a jelet, 
kisded jászolához 
csillagösvény vezet. 

Megváltónk, Jézusunk 
színed előtt állunk, 
töröld el bűneink, 
mentsd meg az országunk! 

Mi vétkünk, mi vétkünk, 
mi igen nagy vétkünk, 
bocsásd meg, s tedd eggyé 
árva magyar népünk! 

Fény Atya, Fény Fia, 
Fény Szüze, szent Hármas, 
szívünknek a remény, 
lelkünknek a támasz. 

Megváltónk, Jézusunk 
trónod előtt állunk, 
töröld el bűneink, 
emeld fel országunk! 

Mi vétkünk, mi vétkünk, 
mi nagyon nagy vétkünk, 
bocsásd meg, s tedd naggyá 
újra magyar népünk!

Vándorcsillaggal volt viselős az éj,
s lent a földi emberek
élték szokásba fulladt napjaik.

A cézár, a felséges isten,
márványpalotájában ült mozdulatlanul,
márványarccal, márványszívvel.
Nem ember volt, intézmény,
melyért gurul az arany, folyik a vér.

A jelen arc: az isteni Augustusé,
de már megtöretett lélekkel áll
előtte a következő princeps,
Tiberius.

A király teste olajban ázott,
húsa férgek lakomája,
perelt Istennel magánya börtönében:
fia, felesége, mind halott,
tudta, hisz ő ölte meg.

Szenvedett,
gyilkolni vágyott,
már ez éltette csak.

A király, ki „Nagynak”,
s Heródesnek neveztetett.

A katona, az ifjú lovag,
parancsot teljesített,
gyilkolt, falvakat égetett,
mert minden felett

A Cézár,
Róma

s a Rend.

Néhány száz halott,
mert a Jog mondja,
ki lázad, halnia kell,
s máris kész az előléptetés:

az ifjú Pilátus sokra viszi még.

A kisfiú boltost játszott,
nem katonát,
vért már látott eleget,
tudta jól, a legfontosabb
a siker s haszon.

Ezüstön gördül a világ,
ezüstöt szerezni kell!

Megismeri még a világ
a Juda Kairót nevet.

A pap az oltárhoz lépett,
megdobban szíve,
büszkén szolgálta Istenét.

Ajkán szent volt a szó,
szívében néma az eskü:
hogy mindez mindörökre így marad,
csak álljon a Templom s éljen a nép,
e nagy cél mindent megér!

A pap,
Kaifás,
erre esküdött.

A csecsemő,
anyja keblére tapadt,
kerek, fekete szemében,
tükröződött
anyja arca, s a remegő csillagok.

Anyja ajkán dallam volt név,
ahogy dúdolva mondta,
„Johánán, kicsikém”.

S Erzsébet nem tudta,
csak szíve súgta,
hogy fia lesz a Keresztelő.

Az emberek élték
szokásba fulladt szürke hétköznapjaik,
de a Vándorcsillag már útra kelt,
szomjas szíveknek új remény.

S a Szűz ez éjjelen,
sok jó szándékú gyilkos között,
megszülte Gyermekét,
s ahogy ránézett, talán ezt suttogta:
Remény.

Mert lehet bármily sötét az éj,
felhők takarják a csillagfényt,
hiába ölik meg ezerszer,
évente, hetente, minden pénteken,

azóta mindig feltámad.
Mindig él.

A dicsőség Istené.

Égő csillagokkal

Angyalok kelnek

Fénylő ezüstszárnnyal,

Hófehér ruhában

Közénk sietnek.

Minden ember szívét

Érintve kopognak,

Fásult napokba,

S unott éltekbe is

Reménysugárt lopnak.

Titkot súgnak,

Melyet csak sejtesz.

Mély titkot; miért

Kell megnyitnod

Tudatodban alvó,

Vagy szunnyadó lelked.

Hinni másmilyen létet; e világra küldött,

Embertestet öltött Megváltó Szépséget!

Pedig oly egyszerű

Az éji ég szózata!

Szeretetért sír;

Csak szeretni akar.

Ezt hirdeti, kívánja,

S Tőled is csak ezt várja:

Kisded hozta érzéseket,

Igetisztaságú létet.

Hőn óhajtott békességet

Felajánlja, Néked adja!

Érintsen meg édes hangja!

Szíved nyissa meg dallama,

Hisz Szeretetről zenél

A Mindenség szava!