Tőlem ragyoghat más föld! Kandi szemmel
Meg nem kivánom! S adhat mostoha
Sorsot e hon: hordom szent türelemmel,
De más nép tagja nem leszek soha!
Hazám szép nyelve, csak téged csodállak,
Erővel, bájjal, fönséggel tele!
Bölcsőm felett magyar szót suttogának.
Koporsómat magyar szó zárja le!

Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszú gyászról,
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentül hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Többet ki küzdött és ki szenvedett?
Hiszen vértenger, temető a múlt!
Vetettek rá halálos szolgaságot,
Irtották szörnyen... ámde a levágott
Törzsek helyén még szebb erdő virult.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ki a saját pártos dühét kiállta,
Annak nem árthat többé idegen!
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!
S csak arra szolgált minden veresége,
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog

Szükség van arra nemzetem, hogy élj!
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,
Van egy erényed, mely fényt vet te rád,
S melyért az Isten mindent megbocsát -
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabadság-szerető szívedtől
Új lángra gyúlad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!


Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,

Ki trónusán bírói széket ül!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenül:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!

Én nem tudok sokat még a korról,
amelyről nagyapám mesélt,
könnye súgta, kisunokám, egykor
hazánkban sok-sok ember élt.

Riadtan és rettegve az éjtől,

mert az álmot csengő rázta fel, 
majd a fojtó csöndet ötven éve
a kín tüze lobbantotta fel.

Meghurcoltak jaja úgy kiáltott:

Európa beléreszketett!
Aztán bérenc tankok dübörögtek,
és az ország újra temetett…

Megbicsaklott a nagyapám hangja,

én se szóltam, fáradt lett a fény,
olyan, mint az Idő némasága
a vén konyha apró szegletén.

Nem tudhatok sokat még a korról,

kölyök vagyok, szélvész kisgyerek, 
akit csibész barátai várnak, 
s nem érti a felnőttéletet.

De a lelkem mégis, mégis érzi,
miért sír a mamám és a papám,
s rossz alvóként néznek fel az égre,
az Istenhez suttognak talán?

Látom ma is, mindig újra élik

Az átriadt sok-sok éjszakát,
S angyaloktól rimánkodva kérik,
- míg minket, az unokákat nézik –
történelem, ne okozz Golgotát!