Hittem, 
hiszek, 
s jövőbeli 
nagy hitemmel 
téged is magammal 
viszlek! 
Enyém a Dal, 
a sodró lendület, 
enyém a vágy, 
hogy foghassam kezed, 
hogy együtt menjünk, 
s az Erő is velünk! 
Ha csüggednél, 
ha nem látod 
a Holnapot, 
remélj! 
Ha volt is bűn, 
mit e nép népek ellen 
valaha 
elkövetett, 
Isten már megbocsátott! 
Bocsáss meg 
magadnak te is! 
Magyar! 
Ki eltűrted már 
a világ nagy olvasztótégelyét, 
daloltad más népek dalát, 
táncoltad mások táncait, 
ételed is volt már 
a világ összes étele, 
főzz most magadnak 
egy ünnepi levest! 
Főzz magyar étkeket! 
Legyen ez ünnepi ebéd fűszere: 
Szeretet! 
Hívj engem is, 
s ha vendéged leszek, 
halhatatlan lelkem terhét, 
e gyönyörű terhet: 
Hitemet, 
Reményeimet 
e dús ebédnél 
kezedbe teszem! 
Én, kis Fény-utazó, 
ma tovább megyek. 
Rád hagyom a Hitet, a Reményt: 
legyen örökre tiéd! 
Egy villanás... 
már nem leszek... 
Vagy leszek újra köztetek, 
láthatatlan, 
sötét kis porszem... 
egy a millióból... 
porszem... 
az leszek...

Ködös hajnal-órák, tejszínű reggelek,
a földön sárguló, elkínzott levelek.
Az ég hólyagszemén nem tör át a nap
sugárnyalábja felhőtlen megakad.
Az ősz lassan lépked, majd télbe borul
és ahogy megvirrad, be is alkonyul...
Este tompa fények remegnek az utcán,
megtörnek a tócsák fodródozó foltján.
De a hétköznapok bágyadt szürkesége
nem törheti meg azt, ami bennünk béke.
Lelkünkben reménység, a szívünkben áldás:
Ránk köszöntött advent,
boldog Jézus-várás...

Csillag csilingel, kristály szikrázik,
szán repül az éjszakában,
hópihe száll, minden ép most fázik,
műút ropog talpunk alatt,
szeretni, átölelni
vágyunk a halott világot,
fagyban, tűz-karácsonyt.

Gesztenye és tök sül, forr a bor, 
zsibongnak a gyerekek,
kulcsra zárt házakban hallgat a gond,
egyszer mindenki hazatér,
szeretni, átölelni
vágyunk a halott világot,
fagyban, tűz-karácsonyt.

Valamit adni akarunk annak, 
amit kapni szeretne az,
akit szívből szeretünk:
Lelkünk melegét, tüzet
fagyos didergő éjszakának,
hitet az elárvult karácsonyfának,
hogy újra jő egy gyermek,
aki örül a diónak, a gyertyalángnak,
aki újra írja a csillagokkal
a szív üzenetét:
Szeretni, átölelni
vágyunk a halott világot,
fagyban, tűz-karácsonyt,
a legszentebb álmot,
a családot.

Kihűlt falak közt reszket a szív, 
ha nem nyílik az ajtó,
ha senki se hív!
Ó Istenem,
egyetlen szívben se hagyd,
ne hagyd kialudni a duruzsoló tüzet!
Küldj mindenki mellé
egy szótlan angyalt,
aki a könnyeket letörli,
s átöleli a legszentebb álmot,
legalább karácsonykor
hozz szeretetet
és ments meg minden családot!

Legyünk egy kicsit csendben!
Födje mély csend a szíveket:
mert a sötét, elgyötört földre
Karácsony közeleg.
Jó, ha most lelkünk messze hagyja
a hajsza, lárma mind.
Ne siessünk hangos utakra!
Karácsony lesz megint.
Kezem a jászol előtt szépen
imára kulcsolom.
Nyomorúságom, szegénységem
mind elpanaszolom,
Szívem kitárom: kérlek add meg,
ami nincsen nekem!
Csodáddal csodálatos gyermek,
takard be életem!
Hadd legyen szívünk boldog csöndje
imádattal tele!
Újra leszáll a sötét földre
Karácsony éjjele.

A fákon az elmúlás szendereg,
fagyos csillag fénye
megváltással hiteget.
Puha léptekkel közeleg
s barmok jászolánál,
testet ölt a Szeretet.

Napkeletről csillag érkezett,
hirdetve a legszebb ünnepet.
Békét hoz a fagyott Földre,
megbocsátást bűneinkre.
Szárnyat bont a szeretet
s elterül a föld felett.

Bármilyen gonosz és bűnnel mételyezett is ez a világ, és bármennyire is érezzük megfáradt vállunkon napjaink súlyos terhét, és szenvedjük el feljebbvalóinktól a megaláztatást, a kizsákmányolás embertelenségét, mégis örömmel kell fogadnunk azt a tényt, hogy az Isten által teremtett világ gyermekei vagyunk.

Ha sorra vesszük, mit is adott nekünk, magyaroknak az elmúlt esztendő, akkor talán méltán kérdőjelezhetnénk meg örömünk alapját, hiszen keserűen kell megállapítanunk, hogy a kezdeti reményteljes várakozásunkkal ellentétben még ma is ugyanazok az arcok néznek le ránk a miniszteri bársonyszékekről, ugyanazok a médiaszereplők és sajtóguruk adják a nép-hülyítő motivációkat, és ugyanazok döngölnek a padlóba bennünket, akik eddig is.

Röpködtek a csontig lerágott, unalomig ismételt paradoxonok, nemzetmegváltó, illuzórikus ígéretek a „formára-gyúrt” népmentő, önjelölt patrióták szájából, folytak a tüntetések, sztrájkok, sodortatta és hallatta magát az éterben a nemzeti szellem és faragta a történelem szépre álmodott szobrát a jobblétben bízó, ezerszer becsapott szegény magyar.

Szinte naponta hallhattuk politikusok, idényjellegű közszereplők szájából a kedves és megtisztelő szavakat, hogy csürhe és csőcselék vagyunk. Minden egyes ünnepünk alkalmával acélkordonok közé zártak bennünket, mint valami vérengző vadállatokat az állatkertben és, ha nem tetszett a pofánk, akkor embertelenül megvertek, vagy eltörték a karunkat, kilőtték a szemünket, jobb esetben egyszerűen csak rezerváltak az önkényuralmi hatalmat kiszolgáló fekete-maszkos, jelöletlen és névtelen kommandósok. Ránk ragasztották az antiszemita bélyeget és gyűlöletkeltés vádjával illettek, ha elégedetlenségünknek mertünk hangot adni és kértük az Alkotmányban foglalt jogaink tiszteletben tartását.

Akaratunk ellenére lenyomták a torkunkon a konvergencia-program zsíros és megemészthetetlen cafatját, megzabáltatták velünk a véghezvihetetlen abszurd és népirtó reformok sorozatát. Az eredmény? Már-már groteszkbe illő, rideg, könnyfakasztó általános deformáció. A szegény még szegényebb lett, a gazdag még gazdagabb.

Sáros kerekével halálra gázolta az ország lakosságát a „dübörgő gazdaság” robosztus és kíméletlen úthengere és a keresztény Magyarországra láthatatlan, gyilkos kezek ráterítették a liberalista platformok bűnökkel átitatott, kibogozhatatlan hálóját.

Gyorsan megszabadították a népet még attól a néhány állami tulajdonban lévő vállalattól is, ami országhódító-tervükben akadályt képezett, hogy Magyarország gyarmatosítása végre befejeződjék és kimondhassák a kéjurak öntelt, pöffeszkedő gőgjével: „Consummatum est!”, azaz „Elvégeztetett!”

Szavakkal már nem kifejezhető az a pofátlan és szemérmetlen aljasságáradat, amit ez a szabadelvű kormány tett a tisztességes állampolgárok millióival. De a „Consummatum est!” katartikus szavát az Isten Országáért hittel és becsülettel harcolók győzelmére mondja majd ki az Úr az Utolsó Ítélet napján, ott, ahol számot ad mindenki a cselekedeteiről és visszakapja végre valahára valódi, nemes, tiszta értékét és értelmét az igaz szó, a tett.

„Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk.” – mondja Pál apostol a Korintusiakhoz írt 2. levelében. (2 Kor. 4; 8-10). És ez valóban így van, hiszen olyan sok tragédiát megélt már ez az üldözött és meggyötört magyar nép, de a Teremtő Isten sohasem engedte elveszni szeretett gyermekeit, mindig segítő kezét nyújtotta a Benne bízóknak, a Hozzá fordulóknak.

„Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.” (Róm. 12; 21) – halljuk a parancsot. Ez a mondat töltse be szívünket az adventi várakozás lélekemelő pillanataiban és adjon erőt a lelki, szellemi megújuláshoz, hogy tiszta és alázatos szívvel várjuk a Karácsonyt, Jézus Urunk eljövetelét és Benne Magyarország Feltámadásának törhetetlen reményét.

Ezüstfenyő cserépben,
egyetlen csillag az égen,
egyedül van, de mára pont elég.

Mindent átjáró fénye
maga a mindenség,
ma fogjuk meg egymás kezét.

Így kéne egész évben,
nem tudom, hogy máskor mért nem,
mért tőlem várod, amit tőled én?

Felkerül a dísz a fára,
különleges gyertya lángja ég,
a Szeretet Ünnepén.

Az élet van, akinek ma kezdődött el,
van, aki nehezen érte el,
van, akinek pont ma véget ért.

Kísérjen a szeretet fénye,
ne fáradjál az út végére,
jóért, rosszért, köszönet mindenért.

Amíg élnek a fák,
amíg látom a hegyeket,
addig úgy gondolok rád,
ahogy kacagnak a gyerekek;
tiszta szívvel, szeretettel, 
könnyes szemmel, őszintén.

Mert mindenhez szeretet kell,
ami erősebb, mint én.

Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. 

Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.

Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.

Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.

Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!

Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal…” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.

Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamenynyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.

Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. „Hát te minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Restellem magamat” – vallotta be a szeplős. – „Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa.” „Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s Budapestről jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november negyedikén, Uram.

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet. „Isten hozott, Katika” – mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. „Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. „Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret” – felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” – tette hozzá bizalmasan. „S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…”

Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.

Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret.”

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!

A Fényfia eljön
szép Pannóniába,
szeretetét hozza
Nagy-Magyarországra. 

Táltosok jóslata 
mutatja a jelet, 
kisded jászolához 
csillagösvény vezet. 

Megváltónk, Jézusunk 
színed előtt állunk, 
töröld el bűneink, 
mentsd meg az országunk! 

Mi vétkünk, mi vétkünk, 
mi igen nagy vétkünk, 
bocsásd meg, s tedd eggyé 
árva magyar népünk! 

Fény Atya, Fény Fia, 
Fény Szüze, szent Hármas, 
szívünknek a remény, 
lelkünknek a támasz. 

Megváltónk, Jézusunk 
trónod előtt állunk, 
töröld el bűneink, 
emeld fel országunk! 

Mi vétkünk, mi vétkünk, 
mi nagyon nagy vétkünk, 
bocsásd meg, s tedd naggyá 
újra magyar népünk!

Vándorcsillaggal volt viselős az éj,
s lent a földi emberek
élték szokásba fulladt napjaik.

A cézár, a felséges isten,
márványpalotájában ült mozdulatlanul,
márványarccal, márványszívvel.
Nem ember volt, intézmény,
melyért gurul az arany, folyik a vér.

A jelen arc: az isteni Augustusé,
de már megtöretett lélekkel áll
előtte a következő princeps,
Tiberius.

A király teste olajban ázott,
húsa férgek lakomája,
perelt Istennel magánya börtönében:
fia, felesége, mind halott,
tudta, hisz ő ölte meg.

Szenvedett,
gyilkolni vágyott,
már ez éltette csak.

A király, ki „Nagynak”,
s Heródesnek neveztetett.

A katona, az ifjú lovag,
parancsot teljesített,
gyilkolt, falvakat égetett,
mert minden felett

A Cézár,
Róma

s a Rend.

Néhány száz halott,
mert a Jog mondja,
ki lázad, halnia kell,
s máris kész az előléptetés:

az ifjú Pilátus sokra viszi még.

A kisfiú boltost játszott,
nem katonát,
vért már látott eleget,
tudta jól, a legfontosabb
a siker s haszon.

Ezüstön gördül a világ,
ezüstöt szerezni kell!

Megismeri még a világ
a Juda Kairót nevet.

A pap az oltárhoz lépett,
megdobban szíve,
büszkén szolgálta Istenét.

Ajkán szent volt a szó,
szívében néma az eskü:
hogy mindez mindörökre így marad,
csak álljon a Templom s éljen a nép,
e nagy cél mindent megér!

A pap,
Kaifás,
erre esküdött.

A csecsemő,
anyja keblére tapadt,
kerek, fekete szemében,
tükröződött
anyja arca, s a remegő csillagok.

Anyja ajkán dallam volt név,
ahogy dúdolva mondta,
„Johánán, kicsikém”.

S Erzsébet nem tudta,
csak szíve súgta,
hogy fia lesz a Keresztelő.

Az emberek élték
szokásba fulladt szürke hétköznapjaik,
de a Vándorcsillag már útra kelt,
szomjas szíveknek új remény.

S a Szűz ez éjjelen,
sok jó szándékú gyilkos között,
megszülte Gyermekét,
s ahogy ránézett, talán ezt suttogta:
Remény.

Mert lehet bármily sötét az éj,
felhők takarják a csillagfényt,
hiába ölik meg ezerszer,
évente, hetente, minden pénteken,

azóta mindig feltámad.
Mindig él.

A dicsőség Istené.