Rozványi Dávid: Vándorcsillag

Vándorcsillaggal volt viselős az éj,
s lent a földi emberek
élték szokásba fulladt napjaik.

A cézár, a felséges isten,
márványpalotájában ült mozdulatlanul,
márványarccal, márványszívvel.
Nem ember volt, intézmény,
melyért gurul az arany, folyik a vér.

A jelen arc: az isteni Augustusé,
de már megtöretett lélekkel áll
előtte a következő princeps,
Tiberius.

A király teste olajban ázott,
húsa férgek lakomája,
perelt Istennel magánya börtönében:
fia, felesége, mind halott,
tudta, hisz ő ölte meg.

Szenvedett,
gyilkolni vágyott,
már ez éltette csak.

A király, ki „Nagynak”,
s Heródesnek neveztetett.

A katona, az ifjú lovag,
parancsot teljesített,
gyilkolt, falvakat égetett,
mert minden felett

A Cézár,
Róma

s a Rend.

Néhány száz halott,
mert a Jog mondja,
ki lázad, halnia kell,
s máris kész az előléptetés:

az ifjú Pilátus sokra viszi még.

A kisfiú boltost játszott,
nem katonát,
vért már látott eleget,
tudta jól, a legfontosabb
a siker s haszon.

Ezüstön gördül a világ,
ezüstöt szerezni kell!

Megismeri még a világ
a Juda Kairót nevet.

A pap az oltárhoz lépett,
megdobban szíve,
büszkén szolgálta Istenét.

Ajkán szent volt a szó,
szívében néma az eskü:
hogy mindez mindörökre így marad,
csak álljon a Templom s éljen a nép,
e nagy cél mindent megér!

A pap,
Kaifás,
erre esküdött.

A csecsemő,
anyja keblére tapadt,
kerek, fekete szemében,
tükröződött
anyja arca, s a remegő csillagok.

Anyja ajkán dallam volt név,
ahogy dúdolva mondta,
„Johánán, kicsikém”.

S Erzsébet nem tudta,
csak szíve súgta,
hogy fia lesz a Keresztelő.

Az emberek élték
szokásba fulladt szürke hétköznapjaik,
de a Vándorcsillag már útra kelt,
szomjas szíveknek új remény.

S a Szűz ez éjjelen,
sok jó szándékú gyilkos között,
megszülte Gyermekét,
s ahogy ránézett, talán ezt suttogta:
Remény.

Mert lehet bármily sötét az éj,
felhők takarják a csillagfényt,
hiába ölik meg ezerszer,
évente, hetente, minden pénteken,

azóta mindig feltámad.
Mindig él.

A dicsőség Istené.