Komor terem sötét zugában
Agg, régi zászló áll magában,
Búsan merengve, roskadozva,
Minthogyha múltján álmodozva
Meghajlanék az emlékek sulyától!
Tépett szalagja, mint halotti fátyol
Hosszan lecsüng... és néha összerendűl
Bár a teremben fuvalom se lendűl,
Minthogyha hozzá fölsohajtanának
Láthatlan ajkkal elhunyt hősi árnyak.

Száz sebtől tátong vészrongált nyele,
Vívó szabadság fenséges jele;
Porlepte selymén ezrek szíve-vére:
Nemzeti gyász, vértanuság regéje...
Nagy elv, nagy eszmék szent emléke űl
Foszlányain... ah! észrevétlenűl!
És dúlt palástján száradt könny remeg föl,
Kicsorranók a haldokló szemekből,
Könny, mit a forró hazaszeretet
Búcsúzva sírt... bujdosva rá vetett.

Magában áll... senkit sem érdekel,
Áldó tekintet nem kutatja fel.
Hideg közönnyel künn zsibong a raj,
Hozzá be nem tér egy vándor-sohaj.
Ha van, ki olykor a terembe lép,
Lekapja róla tűztelen szemét...
Csak a hunyó nap búcsuzó sugára
Csókol biborfényt elhagyott fokára.
Ilyenkor mintha talpig vérben állna,
S vad küzdelemben fönn lebegne még!

--------------------------------------

De ha kong a szellem-óra:
Titkos hangra, bűvös szóra
Suttogó nesz kél a csendben.
Csattog-pattog a teremben.
Lassu zsongás, mély zsibongás

Földalatti csengés-bongás
Zaja árad szerteszéjjel
Viharos, bús, rémes éjjel...
Mintha fegyver megzörögne,
Pajzs dobogna, vért csörögne!...
Síri árnyak kelnek, szállnak,
Összegyűlnek, körbe állnak,
S a szabadság lobogóját
Bús gyönyörrel átkarolják!...
Szólnak hozzá hangos kedvvel,
Síron túli szeretettel,
Daliái diadalnak,
Kik alatta, értte haltak!
Ráborúlnak, fölragadják,
Kézről-kézre veszik, adják.
Elsorolják hangos szóval,
Hol küzdtek a lobogóval.
Rámerengnek, sírva nézik,
Míg az éjfél elenyészik
S gyenge fénnyel gyúl a hajnal...
Elbúcsúznak mély sóhajjal,
Azután meg' visszalengnek,
S körülötte szállnak, rengnek...
Hah! nem tud betelni véle
A halottak szenvedélye!...

Én nem tudok sokat még a korról,
amelyről nagyapám mesélt,
könnye súgta, kisunokám, egykor
hazánkban sok-sok ember élt.

Riadtan és rettegve az éjtől,

mert az álmot csengő rázta fel, 
majd a fojtó csöndet ötven éve
a kín tüze lobbantotta fel.

Meghurcoltak jaja úgy kiáltott:

Európa beléreszketett!
Aztán bérenc tankok dübörögtek,
és az ország újra temetett…

Megbicsaklott a nagyapám hangja,

én se szóltam, fáradt lett a fény,
olyan, mint az Idő némasága
a vén konyha apró szegletén.

Nem tudhatok sokat még a korról,

kölyök vagyok, szélvész kisgyerek, 
akit csibész barátai várnak, 
s nem érti a felnőttéletet.

De a lelkem mégis, mégis érzi,
miért sír a mamám és a papám,
s rossz alvóként néznek fel az égre,
az Istenhez suttognak talán?

Látom ma is, mindig újra élik

Az átriadt sok-sok éjszakát,
S angyaloktól rimánkodva kérik,
- míg minket, az unokákat nézik –
történelem, ne okozz Golgotát!

Nem tépett rongydarab, még csak nem is szakadt 
vágta kés és olló, mi kezünkbe akadt 
a fényes selyemből azt a gyűlölt jelet 
elégetve vele mindazt, amit jelent 

Október vége volt, tündöklő szép napok 
de jöttek novemberek, velük az árulók 
a jeltelen sírok hősöket rejtenek 
kivégeztek riadt, még csak gyermekeket 

Nyálból, szolgaságból épült egy palota 
hazugság ajtaja, hazugság ablaka 
lakta a gyávaság, hű lakájok sora 
midőn összeomlott, egy sem volt alatta 

és új hatalom nőtt, rothadó gyökere 
butaság, hitványság ősi szövevénye 
a nép nevében szól, csak magára gondol 
nincs hová bujdosnánk e megromlott honból 

Pongrátz Ödön halott, sok ávós itt maradt 
él a zsarnokságról illyési gondolat 
csinosítjuk szívünk, várván remélt jelet 
mikor majd október szabadságot jelen

Az alkonyatban erdők füstölögnek.
Gyülemlik a köd, mint a bánat,
mely benne szisszen minden gondolatban
és szűkre zárja néma számat.

Dombok fölött és nyirkos réteken
leselkedik az ásító halál,
mint fegyverek derengő hűs csöve 
szomorú utak fordulóinál.

Görcsbe vert lábbal fekszenek a holtak
az utca partján temetetlenül;
a romlott bűz, az összeroskadt házak
Omló porával arcomra terül. 
Kitepert fák és összezúzott gépek
lárvái közt, a cafatokra lőtt
zászlók alatt, a mocsok iszonyával
ki állna meg a holttestek előtt?
Vonul tovább a könyörtelen élet, 
nem jegyzi föl az érdemet, a bűnt,
nem őrzi már az arcok szövevényét,
amit a kín utolszor összegyűrt.
Magáért érző félelem vezényli
testük felett az élők menetét:
az asszonyt, aki elfordítja állát,
szájára kapva zsebkendős kezét;
a páncéltornyok ágyúit, melyekből
a büntetés gyanakvón fölmered,
a géppisztolyos rezzenő szemét is,
ha füttyöt hall az útról, vészjelet;
úgy áll a sarkon ravaszra vont ujjal,
mint vad szorongás pallosa alatt…
És forr, tolong a fölzaklatott élet,
kapkodva menti azt, ami maradt.
Csak a holtak s a tárgyak oly nyugodtak.
Az idő velük más nyelven beszél.
A horpadt fülke telefonkönyvében
egykedvű ujjal lapozgat a szél.

A fiúk előttem vonulnak 
Mellükön lőtt seb a kokárda 
Fiúk ti édes kis suhancok 
ezért jöttetek a világra?!

Hosszú hosszú a menetetek 
Vonultok megszentelő őszben 
Fiúk ez a ti ünnepetek 
örök fényeskedő s időtlen

Kisöcséim vonuljatok csak 
arcotokon sírgyertyák fénye 
Legkülönbjei suhancoknak 
legenda lesztek ezer évre!

A fiúk előttünk vonulnak 
hősei a leggyönyörűbb ősznek 
Vérvirágos kokárdát hordnak 
és átlőtt szívükkel is győznek!

Hitetlen korban Hit varázsosan élt
A Pesti Srác az égő pesti utcán
Nem koszorúért ontotta a vért
A Páncéltalpasok szántásába bukván

A vakmerőség hős varázsa vitte
A Korvin Közben harcolókat is
S a Széna téren sziklaszilárd hitbe
Kapaszkodtak s a Szó nem volt hamis...

Mustármag voltak mind a Pesti Srácok
Az ismeretlen Nemzedék ki állt OTT
Hol hörgést görgettek az éjszakák

De hirnökei lévén Új Időknek
Diadalmas vereségből törtek
Szétzúzni a Kor vörös csillagát.

"...Egy hét múlva

Rá egy hét: pár óra alatt
felnyüzsgött az országnyi boly:
a dermedt Dávid talpra állt
s ledőlt a Góliát-szobor.

Sipkákra bimbó nyílt! Magyar!
Parittya benzint röpített.
„Hacaca!” — szólt a rádió.
Éheztük a becsületet.

Szabadság, itt hordozta hős
zászlaidat az ifjúság!
S a sírt, melyből nép lép ki, már
ámulva nézte a világ.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Csók, szívre, minden pillanat!
És nem volt többé szégyen az,
hogy a magyar nép fia vagy.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.
Lombikban feszült a jövőnk.
S temettük a halottakat.

Ablakunk mind fény, gyertyaláng!
Aztán már settengő gyanúk.
Még egy éj. S Budapest köré
vashernyók gyűrűje szorult."