Hittem, 
hiszek, 
s jövőbeli 
nagy hitemmel 
téged is magammal 
viszlek! 
Enyém a Dal, 
a sodró lendület, 
enyém a vágy, 
hogy foghassam kezed, 
hogy együtt menjünk, 
s az Erő is velünk! 
Ha csüggednél, 
ha nem látod 
a Holnapot, 
remélj! 
Ha volt is bűn, 
mit e nép népek ellen 
valaha 
elkövetett, 
Isten már megbocsátott! 
Bocsáss meg 
magadnak te is! 
Magyar! 
Ki eltűrted már 
a világ nagy olvasztótégelyét, 
daloltad más népek dalát, 
táncoltad mások táncait, 
ételed is volt már 
a világ összes étele, 
főzz most magadnak 
egy ünnepi levest! 
Főzz magyar étkeket! 
Legyen ez ünnepi ebéd fűszere: 
Szeretet! 
Hívj engem is, 
s ha vendéged leszek, 
halhatatlan lelkem terhét, 
e gyönyörű terhet: 
Hitemet, 
Reményeimet 
e dús ebédnél 
kezedbe teszem! 
Én, kis Fény-utazó, 
ma tovább megyek. 
Rád hagyom a Hitet, a Reményt: 
legyen örökre tiéd! 
Egy villanás... 
már nem leszek... 
Vagy leszek újra köztetek, 
láthatatlan, 
sötét kis porszem... 
egy a millióból... 
porszem... 
az leszek...

Adventi gyertyák ragyognak fénylő csillagként; 
egy, kettő, három, négy, 
hajad lágy selymén táncol a lobogó fény. 
Csitt! Ne szólj, csak ülj ide mellém, 
hiszen most szívünk beszél; 
kezedet fogva a szeretet árad szét. 
Kérlek, ne szólj - csak ölelj, míg e láng ég! 
S ha kialszik mind a négy, 
szenteste gyúl helyettük ünnepi fény... 
És nem kell, csupán egyetlen ajándék, 
mit szívem karácsonyon úgy remél: 
láthassam szemedben csillogni még, 
sokáig e szépséges, adventi gyertyafényt.

Csillag csilingel, kristály szikrázik,
szán repül az éjszakában,
hópihe száll, minden ép most fázik,
műút ropog talpunk alatt,
szeretni, átölelni
vágyunk a halott világot,
fagyban, tűz-karácsonyt.

Gesztenye és tök sül, forr a bor, 
zsibongnak a gyerekek,
kulcsra zárt házakban hallgat a gond,
egyszer mindenki hazatér,
szeretni, átölelni
vágyunk a halott világot,
fagyban, tűz-karácsonyt.

Valamit adni akarunk annak, 
amit kapni szeretne az,
akit szívből szeretünk:
Lelkünk melegét, tüzet
fagyos didergő éjszakának,
hitet az elárvult karácsonyfának,
hogy újra jő egy gyermek,
aki örül a diónak, a gyertyalángnak,
aki újra írja a csillagokkal
a szív üzenetét:
Szeretni, átölelni
vágyunk a halott világot,
fagyban, tűz-karácsonyt,
a legszentebb álmot,
a családot.

Kihűlt falak közt reszket a szív, 
ha nem nyílik az ajtó,
ha senki se hív!
Ó Istenem,
egyetlen szívben se hagyd,
ne hagyd kialudni a duruzsoló tüzet!
Küldj mindenki mellé
egy szótlan angyalt,
aki a könnyeket letörli,
s átöleli a legszentebb álmot,
legalább karácsonykor
hozz szeretetet
és ments meg minden családot!

Legyünk egy kicsit csendben!
Födje mély csend a szíveket:
mert a sötét, elgyötört földre
Karácsony közeleg.
Jó, ha most lelkünk messze hagyja
a hajsza, lárma mind.
Ne siessünk hangos utakra!
Karácsony lesz megint.
Kezem a jászol előtt szépen
imára kulcsolom.
Nyomorúságom, szegénységem
mind elpanaszolom,
Szívem kitárom: kérlek add meg,
ami nincsen nekem!
Csodáddal csodálatos gyermek,
takard be életem!
Hadd legyen szívünk boldog csöndje
imádattal tele!
Újra leszáll a sötét földre
Karácsony éjjele.

A fákon az elmúlás szendereg,
fagyos csillag fénye
megváltással hiteget.
Puha léptekkel közeleg
s barmok jászolánál,
testet ölt a Szeretet.

Napkeletről csillag érkezett,
hirdetve a legszebb ünnepet.
Békét hoz a fagyott Földre,
megbocsátást bűneinkre.
Szárnyat bont a szeretet
s elterül a föld felett.

Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. Az emberek föltűrt gallérral, morcosan siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint máskor.

A rendőrség épületében rosszkedvű homály uralkodott. A főnök indulatosan csapkodta az ajtókat egész nap, s az írnok behúzott nyakkal hajolt az asztala fölé, csak lopva mert néha a faliórára pislogni. Iszonyú lassan mászott az idő.

Öt perccel négy előtt a főnök kilépett a belső irodából. Kabát volt rajta és kalap.

- Kimegyek levegőzni, Krájnik – mordult rá az írnokra. – ha ötig nem jövök vissza, hazamehet. Jelentés?

A sovány írnok buzgó igyekezettel szökött fel székéről.

- Semmi fontos főnök úr. Az öreg Garami két hete nem jelentkezett...

A hatalmas rendőrfőnök hangja úgy csattant a nyaka közé, mint a mennydörgés.

- És ezt csak most jelenti? Behozatni a vén bitangot! Büntetőcellába vele! Tán azt hiszi a vén semmirevaló, hogy amiért törvényszéki bíró volt annak idején, most nem kell engedelmeskedjék a törvénynek? Majd megtanítjuk! Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért kiengedték a munkatáborból, s megúszta annyival, hogy hetenként egyszer jelentkeznie kell! Most már az is sok neki! Mihelyt bejön a járőr, küldje ki utána! Érti?

- Igenis – hebegte az írnok, s a főnök haragtól fújtatva kidübörgött az irodából.

Az ajtót döngve csapta be maga után.

Kint esett az eső. A hatalmas úr föltűrte kabátján a gallért, s lassú léptekkel megindult az utcán. A ködszagú, nyirkos levegő jólesett, s ahogy zsebre dugott kezekkel, maga elé bámulva haladt, megpróbált nem gondolni semmire. Arra sem, hogy karácsony van. A múltra sem. Semmire. De a léptei súlyosak voltak, s vállait valami nyomta láthatatlanul.

Ázott kis olcsó ruhában sovány leányka haladt előtte az utcán, vállán karácsonyfát cipelt. Alig lehetett több tíz esztendősnél. Nagy volt számára a fenyő, s nehéz, alig vonszolta magát alatta. Harisnyátlan, vörösre fázott lábán, nagy elnyűtt munkásbakancsot viselt. Időnként megállt, letette a fát, és kékre fagyott kezeit szájához emelte. A rendőrfőnök lassan utolérte, és megállt mellette.

- Kinek viszed azt a fát? – kérdezte haragosan.

A leányka ijedt szemekkel nézett föl reá. Szemei kékek voltak és nagyok.

- Haza, nagyapóhoz rebegte félénken. – Nagyapó beteg. A temető szélén vágtam. Nem szabad?

- Miért ne lenne szabad... – morogta a főnök bosszúsan.

Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogta el, ahogy azokba a kék szemekbe nézett.

- Hol laktok?

- A Rigó utcában.

A hatalmas ember körülnézett. Üres volt az utca, és félig már sötét. Hirtelen lehajolt és megmarkolta a fát.

- Majd én viszem – dünnyögte valami furcsa szégyenkezéssel a hangjában. – nehéz neked.

A kislány ámulva nézett föl reá, a szeme ragyogott.

- Milyen jó ember maga!

- Gyere! – morogta a főnök, és megindult a Rigó utca felé, vállán a fenyővel. Szó nem esett közöttük egész úton. Egy ház előtt a leányka megállt.

- Itt lakunk – mondta – hátul...

A főnök is megállt, és a fenyőt letette maga mellé a falnak támasztva. Szótlanul nézték egymást egy pillanatig.

- Köszönöm, hogy olyan jó volt... – kezdte a leányka bizonytalanul, de a rendőrfőnök legyintett. Szinte gorombán mondta:

- Ne köszönj semmit. Csak emlékeztettél valakire, ennyi az egész. Nekem is volt egyszer egy kislányom, olyan, mint te...

A goromba hang furcsán ellágyult, s a leányka csodálkozva nézett föl a nagy erős emberre.

- Hol van most?

- Meghalt.

Csönd volt a szó után, mély és sötét csönd. csak az esőt lehetett hallani, ahogy alácsorgott a háztetőről.

- Akkor az égben van – szólalt meg a kislány tárgyilagosan.

- Ott van az én apukám is, meg anyukám is. Biztosan együtt vannak ott most, és az ő kislányuk, a maga kislánya ott fönt... Nem jön be? – kérdezte hirtelen. – nagyapó örvendene, s én is...

Segíthetne nekem földíszíteni a karácsonyfát... Aztán énekelnénk egy kicsit, ahogy karácsonykor szokás...

A nagydarab ember lehajtotta a fejét, és egy pillanatra félrefordult. Mintha egy könnycseppet törölt volna ki a szeméből.

Aztán lehajolt a fenyőfáért.

- Gyerünk hát! – mondta, és a hangja furcsa volt, mély és halk, és egészen más, mint azelőtt...

A leányka kinyitotta a kaput, és előrement. Megkerülték a házat.

- Még azt sem tudom, hogy mi a neved – szólalt meg a rendőrfőnök, mikor a hátsó ajtóhoz értek.

- Angyalka – felelte a kislány, és kezét rátette a kopott kilincsre.

- Így szólítanak az emberek. Egyébként Rozi a nevem, csúnya név, ugye? Legyünk csöndesen, hátha nagyapó alszik...

Óvatosan kinyitotta az ajtót és belesett. – Jöjjön! – suttogta halkan. Aztán elakadt a szava és egy pillanatig döbbenve nézett.

- Valami baj van? Beteg talán? A rendőrfőnök halálos sápadt volt, és reszketett. S a szemei... a szemei olyanok voltak, mint aki kísértetet lát.

- Beteg? – ismételte meg a leányka ijedten a kérdést. A rendőrfőnök megrázta a fejét, és szótlanul belépett a nyitott ajtón, vállán a karácsonyfával. A szegényesen berendezett szűk kis szobában egy árva villanykörte égett, fénye hideg volt és kietlen. A szoba sarkában ócska vaságyon, fehér hajú, sovány öregember aludt a falnak fordulva.

A főnök odatámasztotta a fenyőfát a fal mellé.

- Nincs tűzrevalótok, – kérdezte dörmögve, és állával a sarokban álló pléhkályha felé bökött. A leányka betette az ajtót.

- Van egy kevés, de takarékoskodni kell vele – súgta. A szekrény alól előhúzott egy fából készült karácsonyfatalpat, és az asztalra tette.

- Ide tesszük a karácsonyfát, jó?

A főnök föltette a fenyőfát a talpra. A leányka kinyitotta a szekrényt, és elővett egy papírdobozt.

- Amíg nagyapó alszik, földíszítjük a fát – súgta és odatette a dobozt az asztalra. Használt karácsonyfadísz volt benne. A szekrényajtó nyikorgására az öregember ott az ágyon megmozdult, köhögni kezdett, majd nehézkesen átfordult a másik oldalára. Szemei lassan megnyíltak és keresve tapogatták végig a szobát. Aztán megakadtak a rendőrfőnökön és nem mozdultak többet.

Nagyapó – újságolta a kislány lelkendezve – ez a jó bácsi segített nekem hazahozni a fát! Nagyon jó bácsi, nagyapó, neki is van egy leánykája fönt az égben, ahol anyuék vannak, és én behívtam, hogy legyen velünk karácsony estéjén... Ugye jól tettem nagyapó?

- Jól tetted, Angyalka – felelte az öregember halkan, anélkül, hogy levette volna szemét a rendőrfőnök arcáról. – tessék leülni rendőrfőnök úr...

Köhögés rázta meg, görcsös, csúnya köhögés.

A rendőrfőnök néhány pillanatig döbbenve nézte hamuszürke arccal. Aztán lassan odament az ágyhoz.

- Nem tudtuk, hogy beteg, Garami úr – mondta halkan. – Hívatott orvost?

A volt törvényszéki bíró megrázta a fejét a gyűrött párnákon.

Kár nekem az orvos – hörögte – tudom én azt. Az idő eltelt fölöttem. Mindannyiunk fölött eltelik egyszer.

Ebben az egyben nincs különbség közöttünk...

A köhögés miatt alig lehetett megérteni a szavait. A rendőrfőnök lassan leült az ágy melletti székre és arcát a tenyereibe hajtotta. Csönd volt, csak a beteg ziháló hörgése hallatszott, s az ezüstpapír-láncocskák halk nesze, ahogy a kislány ott az asztal mellett egymás után aggatta őket a karácsonyfára.

- Három gyertyavégem is van még! – szólalt meg boldog, csilingelő hangon, mikor befejezte a díszítést.

- Csak átszaladok Sánta nénihez gyufáért, s aztán boldog karácsony lesz, és énekelünk!

Alig csukódott be az ajtó, a beteg megszólalt megint. Rekedten, akadozva:

- Meghalni... nem rossz... az olyannak, mint én vagyok... csak... azt tudnám... Angyalkával mi lesz? Mi lehet belőle a maguk világában... rendőrfőnök úr? ... Az Angyalkákból?...

A rendőrfőnök néhány percig hallgatott. Amikor megszólalt a hangja komoly volt és szelíd:

Nekem is volt egy leánykám – mondta. Angyalkának hívtuk őt is.

Ekkora volt éppen, amikor... amikor meghalt. A háború vitte el...

- Sok mindent elvitt a háború – felelte a beteg.

- A családomat – mondta a főnök, és a hangja keserű volt.

- Az enyémet is... csak ő maradt. Angyalka. Kinek maradt? – tette hozzá a kérdést zihálva. – nekem, aki elmegyek?...

Aztán csönd volt a két magányos ember körül a szobában. Az emlékek árnyéka ránehezedett a csöndre, sötét, fekete, vérbe fagyott árnyékok, s az asztal közepén álló árva kis karácsonyfán didergett az ócska ezüstdísz. Könnyű, futó léptek hallatszottak kint, s a rendőrfőnök hirtelen fölkapta a fejét.

- Miatta ne aggódjon, Garami úr – mondta sebesen, s a hangja rekedt volt és fojtott.

- Angyalka az én leányom lesz, örökbe fogadom...

Az ajtó megnyílt.

Itt a gyufa! – csilingelte örömtől lelkesen a kislány.

- Most meggyújtom a gyertyákat, nézzék!

A csöndben hallani lehetett a gyufa sercegését. Az öregember feje lassan megmozdult, s egy kép felé fordult a falon. Katonatisztet ábrázolt a kép.

- Ez volt az apja – motyogta halkan.

A rendőrfőnök ránézett a képre, aztán lehajtotta a fejét.

- Magának ellensége volt... – suttogta a beteg lázas szája.

A három kis gyertyacsonk apró, sárga lánggal égett a karácsonyfán.

Félénk, szomorú kis lángok voltak, de égtek mégis.

- Most énekeljünk! – szólalt meg a kislány a karácsonyfa mellett.

A rendőrfőnök fölállt.

- Kezdd el, Angyalka! – mondta szelíden.

Mikor a rendőrjárőr durván berúgta a Garami-lakás ajtaját, döbbenve torpant meg a küszöbön.

A hatalmas és félelmetes rendőrfőnök ott állt összetett kezekkel egy olcsó kis karácsonyfa előtt, mellette egy vézna, csillogó szemű leányka, és együtt énekelték a karácsonyi dalt. Az ének elakadt, a leányka szeme nagyra nyílt, ijedtre, az egyenruhák gombjai hidegen csillogtak.

- Tegyétek be az ajtót! – mordult rá a rendőrfőnök az őrjáratra. – nem látjátok, hogy karácsony van?

- Aztán intett. – Énekeljetek!

Ezüstös tiszta csengéssel emelkedett föl Angyalka hangja a fűtetlen, szegényes szobából, föl, föl a magasságos ég felé, s néhány pillanatig egyedül szálldosott, mint egy árva, Istenhez menekülő galamb. De aztán lassan, tompán, mintha mély és sötét pincéből jött volna, követni kezdte énekét a férfiak dörmögő hangja is, s a dal hömpölygött, áradt, nőtt, emelkedett, míg végül is egyetlen hatalmas zsoltárrá forrva betöltötte a szobát s az egész sötét, hideg világot.

S a három kis pislákoló gyertyavég fénye szelíden csillant meg a marcona férfiak megkönnyesedő szemeiben. A beteg vénember ott hátul az ágyban lehunyta a szemeit.

Valami mégis megmaradt – suttogta halkan -, az emberi szív.

Köszönöm, Isten...

Ezüstfenyő cserépben,
egyetlen csillag az égen,
egyedül van, de mára pont elég.

Mindent átjáró fénye
maga a mindenség,
ma fogjuk meg egymás kezét.

Így kéne egész évben,
nem tudom, hogy máskor mért nem,
mért tőlem várod, amit tőled én?

Felkerül a dísz a fára,
különleges gyertya lángja ég,
a Szeretet Ünnepén.

Az élet van, akinek ma kezdődött el,
van, aki nehezen érte el,
van, akinek pont ma véget ért.

Kísérjen a szeretet fénye,
ne fáradjál az út végére,
jóért, rosszért, köszönet mindenért.

Amíg élnek a fák,
amíg látom a hegyeket,
addig úgy gondolok rád,
ahogy kacagnak a gyerekek;
tiszta szívvel, szeretettel, 
könnyes szemmel, őszintén.

Mert mindenhez szeretet kell,
ami erősebb, mint én.

Égő csillagokkal

Angyalok kelnek

Fénylő ezüstszárnnyal,

Hófehér ruhában

Közénk sietnek.

Minden ember szívét

Érintve kopognak,

Fásult napokba,

S unott éltekbe is

Reménysugárt lopnak.

Titkot súgnak,

Melyet csak sejtesz.

Mély titkot; miért

Kell megnyitnod

Tudatodban alvó,

Vagy szunnyadó lelked.

Hinni másmilyen létet; e világra küldött,

Embertestet öltött Megváltó Szépséget!

Pedig oly egyszerű

Az éji ég szózata!

Szeretetért sír;

Csak szeretni akar.

Ezt hirdeti, kívánja,

S Tőled is csak ezt várja:

Kisded hozta érzéseket,

Igetisztaságú létet.

Hőn óhajtott békességet

Felajánlja, Néked adja!

Érintsen meg édes hangja!

Szíved nyissa meg dallama,

Hisz Szeretetről zenél

A Mindenség szava!

Kell egy ilyen nap, ennek a maradék magyarnak,
A maroknyi igaznak, kik megmaradtak magnak,
És kell az a meghitt pillanat, a gyertya fénye,
Hogy örüljünk, minket meghagytak élve.

Kell a milliónyi fenyő díszes ravatala,
Az ünnepi asztalon ételek garmada,
Hogy becsülni tudjuk a keveset és rosszat,
És hinni tudjuk, hogy a jövő jobbat is hozhat.

Kell a csönd, és ez a megszentelt béke,
Hogy ne féljünk attól, mikor lesz vége,
Kell egy csöpp nyugalom, harsonaszó nélkül,
Mikor a világ, szeretetbe szépül.

/Tihanyi Árpád 1956-ban a Győrben működő Dunántúli Nemzeti Tanács tagja volt. Az okt. 25-i mosonmagyaróvári sortüzet követően egyike volt azoknak, akik a nemzeti tanács képviseletében Mosonmagyaróvárra siettek az eset kivizsgálására és az indulatok lecsillapítására. Határozott fellépésével nagy része volt abban, hogy a sortüzet követő lincshangulatban a tanácsháza előtti tüntetésnek nem volt halálos áldozata./

Az 1957. december 31-én kivégzett Tihanyi Árpád búcsúlevele fiától, Tihanyi Lászlótól:

Édes drága kis Máriám és drága Gyermekeim Árpika és Lacika!
Utolsó soraim, melyeket Hozzátok intézek. A haláltól nem félek, hat hónap alatt a halálos cellában és a sok – sok kivégzett az itt létem alatt kb. 40 - 45 személy kivégzése megismertetett és hozzászoktatott a halálhoz és annak gondolatához. Hiszen közvetlen a cellámból 2-t végeztek ki, körülöttem pedig aratott a halál.
Az írásomról is láthatjátok nem félek a haláltól. Nem izgulok, nem remegek. És még eddig senki sem félt. Mindenki hősiesen halt meg. Az édes Jézus nekem is adott erős és bőséges kegyelmet a sors elviseléséhez. Tudjátok az igazságért meghalni dicsőség. Krisztusnak is azért kellett meghalni, mert az igazságot hirdette a zsarnokság, a gazság felett.
Nem a földi élet az ember célja, hanem a túlvilág, az Istenhez eljutás. Aki pedig az igazságért hal mártír halált, az eljut Istenhez. Sz. Pál apostol mondja: „Mit ér az embernek, ha az egész világot is elnyeri, de lelkének kárát vallja.” A világot nem nyertem el, mert szerényen éltem, de megtaláltam az Istent. Legyetek nyugodtak, a jó Istennel kibékültem, s amit még Vele el kellett számolnom elszámoltam. Mindszenti péri plébánossal egy cellában voltam, nála még szeptemberben meggyóntam. Ma kértem újra papot nem tudom, hogy kapok-e, de az sem baj. Mindenszentekkor valahol égessetek értem gyertyát, s pár szál virágot tegyetek a sírra. Szentmisét mondass értem, s én igen sokat fogok a jó Istennél értetek imádkozni.
Ha egyszer mód lesz rá vitesd haza holttestemet.
Édes drága kicsi Máriám, Gyermekeim.
Szerettem volna élni, szerettem volna, mert Benneteket itt hagyni ez a szörnyű. Elválni azoktól, akik nekem az életet jelentették. Édes kis Máriám forrón nagyon szerettelek, de az utolsó óráimban nem szerelmi vallomást akarok tenni, mert Te tudod, hogy nagyon, de nagyon szerettelek. Voltak hibáim, talán sok is, de hitvesi hűségemet soha nem szegtem meg.
Ezért a hibáimért is most vezekelnem kellett, ki tudja talán éppen az életemet kellett érte adnom. Tudom kevés örömöt, boldogságot kaptál tőlem is meg az élettől. Most ezért kérek tőled bocsánatot. Felejtsd el az élet rossz oldalát, maradjon benned csak a jó, a szép. Te nekem sokat adtál. Mindent, amit egy férfi kaphat feleségétől. Ezt magammal viszem a sírba, s imádkozom Érted az édes Jézusnál, kivel tudom együtt leszek. Köszönöm, hogy fáradtál életem megmentéséért, de a jó Isten akarata elkerülhetetlen. Mindannyian nyugodjatok bele, ennek így kellett lenni.
Utolsó üzenetem és kérésem, hogy gyermekeimet Náci (Ignác) bátyám, Pici és a bencések neveljék, rajtad kívül természetesen, mert csak az ő kezükben látom biztosítva katolikus és magyar nevelésüket.
Olyan Istenben hívő és magyar embereket neveljenek belőlük, mint én voltam. Soha kommunisták ne legyenek.
A kommunizmus az emberi szabadság, jog, erkölcs, függetlenség megfojtója. A magyar pedagógusoknak pedig üzenem, olyan ifjúságot neveljenek ennek a szegény, szerencsétlen hazának, amilyeneket én. Jellemes, egyenes, gerinces, Istenben hívő és izzó hazaszeretettel átfűtött ifjúságot, melyben él ezeréves történelmünk.
Édes, drága kis Gyermekeim
Búcsúzik apukátok Tőletek.
Egy a kérésem, szeressétek édes drága anyátokat, ki sok szenvedéssel és nehéz küzdelemmel nevel Benneteket. Soha őt el ne hagyjátok. Öleljétek csókoljátok helyettem is, amíg él. Szeressétek ezt a drága magyar hazát és népet és folytassátok a munkámat ott ahol én abbahagytam. Legyetek büszkék rám, mert a mi vérünknek és áldozatunknak gyümölcsét Ti fogjátok learatni és élvezni.
De mindenekfelett imádjátok és szeressétek az Istent. Minden cselekedeteknek a központja Ő legyen, mert ő az út, az igazság és az élet. Ez az utolsó szavam hozzátok és ezt vigyétek magatokkal útravalóul.
Náci bátyámnak külön köszönöm, hogy kísért utolsó utamon. Édes jó Anyám ne haragudjon, ily szomorúságot szereztem neki.
Édes kicsi Máriám. Mindenkitől bocsánatot kérek, kit megbántottam, mindenkinek megbocsátok, kik hamis vallomással idejuttattak. A jó Isten megfizet nekik. Én tudom, hogy a harc és áldozat nem volt hiábavaló s szabad lesz még ez a haza. El ne felejtsetek, de éljetek vidáman, jól, gyermekeimre és magadra vigyázz, s találkozunk az örök boldogság honában.
Bátran felemelt fejjel és büszkén halok meg. Ezzel az utolsó szóval Éljen Krisztus király és a haza! Isten veletek, imádkozom értetek, utoljára ölel, csókol Benneteket és mindenkit a Ti forrón szerető

Aputok


Ezt a levelet a család a kivégzett visszakapott ruhájába varrva találta meg hónapokkal később.