A halottak halkan járnak.
Oszlott-foszlott rongycsapat,
fény a ruhájuk,
felhő-foltos holdragyogás.

Hétpecsétes járom a bánat.
Rínak a rímek,
bér butikok küszöbén botlik az ének,
kopogó könnyek szerte az utcán,
söprik a gyémántszemetet.

Ó, a remény!
Bimbó kicsi Gyermek szeme fénye,
kárpáti bércek koszorúján,
ólmos tarajú Tisza, Duna habján
hintsd el a szent szerelem
csillagragyogását!
Oszlott-foszlott rongycsapat vár itt.

Ki ha csalt is, ki ha hős is,
áldd meg, kérlek,
rongyban is, gyolcsban is látszik a lélek.

Én nem tudok sokat még a korról,
amelyről nagyapám mesélt,
könnye súgta, kisunokám, egykor
hazánkban sok-sok ember élt.

Riadtan és rettegve az éjtől,

mert az álmot csengő rázta fel, 
majd a fojtó csöndet ötven éve
a kín tüze lobbantotta fel.

Meghurcoltak jaja úgy kiáltott:

Európa beléreszketett!
Aztán bérenc tankok dübörögtek,
és az ország újra temetett…

Megbicsaklott a nagyapám hangja,

én se szóltam, fáradt lett a fény,
olyan, mint az Idő némasága
a vén konyha apró szegletén.

Nem tudhatok sokat még a korról,

kölyök vagyok, szélvész kisgyerek, 
akit csibész barátai várnak, 
s nem érti a felnőttéletet.

De a lelkem mégis, mégis érzi,
miért sír a mamám és a papám,
s rossz alvóként néznek fel az égre,
az Istenhez suttognak talán?

Látom ma is, mindig újra élik

Az átriadt sok-sok éjszakát,
S angyaloktól rimánkodva kérik,
- míg minket, az unokákat nézik –
történelem, ne okozz Golgotát!