Hittem, 
hiszek, 
s jövőbeli 
nagy hitemmel 
téged is magammal 
viszlek! 
Enyém a Dal, 
a sodró lendület, 
enyém a vágy, 
hogy foghassam kezed, 
hogy együtt menjünk, 
s az Erő is velünk! 
Ha csüggednél, 
ha nem látod 
a Holnapot, 
remélj! 
Ha volt is bűn, 
mit e nép népek ellen 
valaha 
elkövetett, 
Isten már megbocsátott! 
Bocsáss meg 
magadnak te is! 
Magyar! 
Ki eltűrted már 
a világ nagy olvasztótégelyét, 
daloltad más népek dalát, 
táncoltad mások táncait, 
ételed is volt már 
a világ összes étele, 
főzz most magadnak 
egy ünnepi levest! 
Főzz magyar étkeket! 
Legyen ez ünnepi ebéd fűszere: 
Szeretet! 
Hívj engem is, 
s ha vendéged leszek, 
halhatatlan lelkem terhét, 
e gyönyörű terhet: 
Hitemet, 
Reményeimet 
e dús ebédnél 
kezedbe teszem! 
Én, kis Fény-utazó, 
ma tovább megyek. 
Rád hagyom a Hitet, a Reményt: 
legyen örökre tiéd! 
Egy villanás... 
már nem leszek... 
Vagy leszek újra köztetek, 
láthatatlan, 
sötét kis porszem... 
egy a millióból... 
porszem... 
az leszek...

Adventi gyertyák ragyognak fénylő csillagként; 
egy, kettő, három, négy, 
hajad lágy selymén táncol a lobogó fény. 
Csitt! Ne szólj, csak ülj ide mellém, 
hiszen most szívünk beszél; 
kezedet fogva a szeretet árad szét. 
Kérlek, ne szólj - csak ölelj, míg e láng ég! 
S ha kialszik mind a négy, 
szenteste gyúl helyettük ünnepi fény... 
És nem kell, csupán egyetlen ajándék, 
mit szívem karácsonyon úgy remél: 
láthassam szemedben csillogni még, 
sokáig e szépséges, adventi gyertyafényt.

Legyünk egy kicsit csendben!
Födje mély csend a szíveket:
mert a sötét, elgyötört földre
Karácsony közeleg.
Jó, ha most lelkünk messze hagyja
a hajsza, lárma mind.
Ne siessünk hangos utakra!
Karácsony lesz megint.
Kezem a jászol előtt szépen
imára kulcsolom.
Nyomorúságom, szegénységem
mind elpanaszolom,
Szívem kitárom: kérlek add meg,
ami nincsen nekem!
Csodáddal csodálatos gyermek,
takard be életem!
Hadd legyen szívünk boldog csöndje
imádattal tele!
Újra leszáll a sötét földre
Karácsony éjjele.

Új fagyok jönnek,
kihűlnek a lelkek,
fojtogatnak fekete fellegek,
a világ színe elveszett,
fojtogató szürke lett,
fogynak az év napjai,
fogynak éltünk évei,
nincsenek már ünnepek,
csak sötét, fagyos reggelek.

A barátok elmennek,
a családok szétesnek,
nemzetekből népek lesznek,
nincs dallam a versben,
nincs hang az énekben,
a templom már csak épület,
nem lakik benne Isten,
nincsenek már ünnepek,
csak sötét, fagyos reggelek.

Ami maradt: cifraság,
plázák neon fénye,
ajándék szeretetre éhez.
Makacsul remél a lélek ünnepet,
de nincs ünnep, csak szenvedés,
hajtás, rohanás, költés.
Az egykori szép, elveszett:
nincsenek már ünnepek,
csak sötét, fagyos reggelek.

Csonttá fagyott a természet,
meztelen a lélek,
kiüresül teljesen.
Csak vágy tisztul benne,
pislákol és megremeg:
jöjjön, aki betölti,
legyen, aki szereti,
legyenek már ünnepek,
ne csak fagyos reggelek.

Túl reklámok harsogásán,
túl a plázák csillogásán,
túl üresült lelkeken,
tarkállik a szürkeség,
gyertya fénye lobban,
dúdol már a lélek,
s ismeretlen ösvényeken
közeleg az ünnep,
csikorgó, fagyos éjeken.

S ha már minden elveszett,
túl, mit az ember elvisel,
mikor már meghalt minden,
megjelenik Isten,
nem szól, hisz még gyermek,
csak halkan sír velem.
A Megtartó Király lesz neve,
mert lesznek még új ünnepek,
túl sok fagyos éjjelen.