Komor terem sötét zugában
Agg, régi zászló áll magában,
Búsan merengve, roskadozva,
Minthogyha múltján álmodozva
Meghajlanék az emlékek sulyától!
Tépett szalagja, mint halotti fátyol
Hosszan lecsüng... és néha összerendűl
Bár a teremben fuvalom se lendűl,
Minthogyha hozzá fölsohajtanának
Láthatlan ajkkal elhunyt hősi árnyak.

Száz sebtől tátong vészrongált nyele,
Vívó szabadság fenséges jele;
Porlepte selymén ezrek szíve-vére:
Nemzeti gyász, vértanuság regéje...
Nagy elv, nagy eszmék szent emléke űl
Foszlányain... ah! észrevétlenűl!
És dúlt palástján száradt könny remeg föl,
Kicsorranók a haldokló szemekből,
Könny, mit a forró hazaszeretet
Búcsúzva sírt... bujdosva rá vetett.

Magában áll... senkit sem érdekel,
Áldó tekintet nem kutatja fel.
Hideg közönnyel künn zsibong a raj,
Hozzá be nem tér egy vándor-sohaj.
Ha van, ki olykor a terembe lép,
Lekapja róla tűztelen szemét...
Csak a hunyó nap búcsuzó sugára
Csókol biborfényt elhagyott fokára.
Ilyenkor mintha talpig vérben állna,
S vad küzdelemben fönn lebegne még!

--------------------------------------

De ha kong a szellem-óra:
Titkos hangra, bűvös szóra
Suttogó nesz kél a csendben.
Csattog-pattog a teremben.
Lassu zsongás, mély zsibongás

Földalatti csengés-bongás
Zaja árad szerteszéjjel
Viharos, bús, rémes éjjel...
Mintha fegyver megzörögne,
Pajzs dobogna, vért csörögne!...
Síri árnyak kelnek, szállnak,
Összegyűlnek, körbe állnak,
S a szabadság lobogóját
Bús gyönyörrel átkarolják!...
Szólnak hozzá hangos kedvvel,
Síron túli szeretettel,
Daliái diadalnak,
Kik alatta, értte haltak!
Ráborúlnak, fölragadják,
Kézről-kézre veszik, adják.
Elsorolják hangos szóval,
Hol küzdtek a lobogóval.
Rámerengnek, sírva nézik,
Míg az éjfél elenyészik
S gyenge fénnyel gyúl a hajnal...
Elbúcsúznak mély sóhajjal,
Azután meg' visszalengnek,
S körülötte szállnak, rengnek...
Hah! nem tud betelni véle
A halottak szenvedélye!...

Görcsbe vert lábbal fekszenek a holtak
az utca partján temetetlenül;
a romlott bűz, az összeroskadt házak
Omló porával arcomra terül. 
Kitepert fák és összezúzott gépek
lárvái közt, a cafatokra lőtt
zászlók alatt, a mocsok iszonyával
ki állna meg a holttestek előtt?
Vonul tovább a könyörtelen élet, 
nem jegyzi föl az érdemet, a bűnt,
nem őrzi már az arcok szövevényét,
amit a kín utolszor összegyűrt.
Magáért érző félelem vezényli
testük felett az élők menetét:
az asszonyt, aki elfordítja állát,
szájára kapva zsebkendős kezét;
a páncéltornyok ágyúit, melyekből
a büntetés gyanakvón fölmered,
a géppisztolyos rezzenő szemét is,
ha füttyöt hall az útról, vészjelet;
úgy áll a sarkon ravaszra vont ujjal,
mint vad szorongás pallosa alatt…
És forr, tolong a fölzaklatott élet,
kapkodva menti azt, ami maradt.
Csak a holtak s a tárgyak oly nyugodtak.
Az idő velük más nyelven beszél.
A horpadt fülke telefonkönyvében
egykedvű ujjal lapozgat a szél.