- A segesvári csatatéren. -

Ki az, aki hamvát sírva össze szedte?
Senki! Tán az Isten, ő maga temette.

El sem is temette - föl vitte magának:
Szabadság, szerelem kettős csillagának.

Ifjan halt. De látjuk: nagygyá lenni rá ért.
Költő volt. Szeretett. S meghalt a hazáért.

Ám előbb a lelkét égő szenvedéllyel
Millió szegény közt osztogatta széjjel.

Gazdaggá így tette az egész világot.
S aztán az öröklét ormaira hágott.

Tisztán olvadt át a halhatatlanságba.
Csupa lélek volt! Por nem maradt utána!

Hol a teste? Nincsen! Hol a lelke? Itt van.
Itt van, ó magyar nép, legszebb dalaidban!

Hol a sírja? Sehol! - Hol a dicsősége?
Az egész világon! S nem lesz soha vége!

Komor terem sötét zugában
Agg, régi zászló áll magában,
Búsan merengve, roskadozva,
Minthogyha múltján álmodozva
Meghajlanék az emlékek sulyától!
Tépett szalagja, mint halotti fátyol
Hosszan lecsüng... és néha összerendűl
Bár a teremben fuvalom se lendűl,
Minthogyha hozzá fölsohajtanának
Láthatlan ajkkal elhunyt hősi árnyak.

Száz sebtől tátong vészrongált nyele,
Vívó szabadság fenséges jele;
Porlepte selymén ezrek szíve-vére:
Nemzeti gyász, vértanuság regéje...
Nagy elv, nagy eszmék szent emléke űl
Foszlányain... ah! észrevétlenűl!
És dúlt palástján száradt könny remeg föl,
Kicsorranók a haldokló szemekből,
Könny, mit a forró hazaszeretet
Búcsúzva sírt... bujdosva rá vetett.

Magában áll... senkit sem érdekel,
Áldó tekintet nem kutatja fel.
Hideg közönnyel künn zsibong a raj,
Hozzá be nem tér egy vándor-sohaj.
Ha van, ki olykor a terembe lép,
Lekapja róla tűztelen szemét...
Csak a hunyó nap búcsuzó sugára
Csókol biborfényt elhagyott fokára.
Ilyenkor mintha talpig vérben állna,
S vad küzdelemben fönn lebegne még!

--------------------------------------

De ha kong a szellem-óra:
Titkos hangra, bűvös szóra
Suttogó nesz kél a csendben.
Csattog-pattog a teremben.
Lassu zsongás, mély zsibongás

Földalatti csengés-bongás
Zaja árad szerteszéjjel
Viharos, bús, rémes éjjel...
Mintha fegyver megzörögne,
Pajzs dobogna, vért csörögne!...
Síri árnyak kelnek, szállnak,
Összegyűlnek, körbe állnak,
S a szabadság lobogóját
Bús gyönyörrel átkarolják!...
Szólnak hozzá hangos kedvvel,
Síron túli szeretettel,
Daliái diadalnak,
Kik alatta, értte haltak!
Ráborúlnak, fölragadják,
Kézről-kézre veszik, adják.
Elsorolják hangos szóval,
Hol küzdtek a lobogóval.
Rámerengnek, sírva nézik,
Míg az éjfél elenyészik
S gyenge fénnyel gyúl a hajnal...
Elbúcsúznak mély sóhajjal,
Azután meg' visszalengnek,
S körülötte szállnak, rengnek...
Hah! nem tud betelni véle
A halottak szenvedélye!...

I.

Szép ünnep, ujra itt vagy! Annyiszor
Láttunk már téged jó és mostoha
Időkben! Mégis drága vagy nekünk,
Mint a tavaszt nem unjuk meg soha!
Tavaszt jelent napfényes március,
Tavaszt hozott nekünk is, gyönyörűt!
Annyi virágot nem látott a nap,
Mióta bolygó csillagokra süt.

Sok század óta börtön volt e föld,
Rab volt a nemzet s szolga volt a nép,
Szolgája annak, aki maga is
Láncot viselt... Mily aljas, durva kép!
S elég volt egy nap, hogy másképp legyen!
Széttörte láncát a nemesi kar,
És a parasztnak adta jobb kezét:
Testvérem vagy te és szabad magyar!

Szent korszak! Láttad, hogy a gazdag úr
A koldussal önszántából felez;
Láttad, hogy a tündöklő palota
A jobbágy-viskó hű barátja lesz,
És egy imát súg millió ajak
És millió szív egy érzésben ég!
Szabadság volt a fenséges fohász,
S mely átérezte: a testvériség!

Örömtelen, zord ifjuság után
Nagy üdv az első szerelem kora.
De ami szebb és ami édesebb,
Az a szabadság első mámora!
Hőbb, lelkesebb, mint akkor a magyar,
Tisztább, üdébb - nép nem volt soha tán!
Az első ember állhatott csak így
Az új teremtés rózsás hajnalán.

Az első embert láng-kard verte ki,
S bujdosni ment az Édenhez szokott.
Kegyetlenűl levertek minket is,
Mert követeltünk életet, jogot.
Ó nem tiltottra vágyott a magyar!
Tulajdonunkat adják meg nekünk,
Csupán azt kértük. Bűn volt. S elveszett
Édes hazánk, legdrágább Édenünk!

De mint az Éden kóbor gyermeke
Tűrt, fáradt, munkált s el nem csüggedett,
És addig törte a kemény rögöt,
Míg uj virágzás alkotója lett:
Úgy dolgozott e sújtott nemzet is!
Büszkén haladt a bús rabságon át
- Megannyi testvér mindenik fia -
Míg visszavívta elveszett honát.

Szép Március, te rád vall e csoda!
Te forrasztottad össze a magyart!
Legyen hát ünnep, hogyha jősz közénk,
Ameddig Isten fényes napja tart!
A legszebb ünnep a tiéd legyen!
Emlékedet fölűl nem mulja más!
Mert te vagy a szabadság, a remény,
Te vagy az élet, a feltámadás!

II.

Minden napot megáldjon a teremtő,
Melyben nem ér bennünket semmi rosz. 
De azt legjobban - mind a két kezével -
Mely téged, nagy nap, nekünk visszahoz!
Igaz, hogy már csak emlék vagy. Letüntél,
És helyedet rég elfoglalta más.
De ami szent, idő nem árthat annak:
Vallássá lesz, mint a feltámadás!

Forró lelkekből fölcsapott az érzés,
S a bús országot fény ragyogta be;
Önként fakadt föl, mint ahogy tavasszal
Virágot hajt a föld meleg szive.
Erőszak nem dúlt, bíbor-vér nem ömlött,
Tűz nem rombolt békés házfödelet:
Nem lángolt más, csupán a mámor pírja,
Mint hajnalfény az ébredők felett.

Szabadság napja volt e nap, sugárzó
Tört láncokon s eggyé forrt szíveken!
A napnak is van foltja, ámde abban
Nem volt mocsoknak egy paránya sem.
Megváltozott, mint egy varázsütésre
Az addig önző, törpe lelkü kor;
Emelkedett mindenki: félistenné
Vált a nemes, - - és polgárrá a pór!

Amit ma tán sokan nem értenek már,
Vagy nem hisznek, megtörtént a csoda:
Nem volt különbség gazdag és szegény közt,
Együtt örült kunyhó és palota.
Mint a keresztség első századában
Minden hivő egymás testvére lett:
Nálunk is! Azt Jézus müvelte és ezt
Másik megváltónk: a honszeretet!

Szép március! Ihlesd meg a szivünket,
Szabadságoddal hadd legyen tele!
Reszkessen át valónkon, mint a napfény,
Mint ibolyáid édes fűszere.
Sértés, viszály, gyűlölködés ne bántson.
S ha van sebünk, mely fájó tűzzel ég,
Takarjuk azt el! Egy-egy ölelő kar
Hadd fogja át, mint élő kötelék!

Mindaz, mi szép volt és fenséges akkor,
Lelkünkre hasson és emelje föl!
Így látva minket, még az ellenség is
- Egy percre bár - feledje, hogy gyülöl.
Tanulja meg tisztelni nemzetünket,
Népünk előtt emeljen kalapot.
Testvéri láncban, jertek, ünnepeljük
E legdicsőbb, e lánctörő napot!

III.

Nincsen ott örök tél, hol nap heve lángol!
Hosszú fagy fölenged izzó sugarától,
S koszorúját hozza rózsás kikelet.
Csüggeteg lemondás örökös, zord rabja
Nem lehet a szív sem, míg - szabadság napja -
Visszatérsz: ragyogni nemzetünk felett!

Róma rabszolgái egy napot megűltek
Lánctalan vígsággal; lakomára gyűltek
S a gyönyört, a mámort itták szabadon.
Aljas napi gondot, rút viszályt feledve:
Így merűl a lelkünk emlékezetedbe,
S álmodunk nagyságról a Te napodon!

Az idő mély tenger: a jogos, a téves,
A nagy és a hitvány egyaránt belé vesz,
Buborékként pattog élet, esemény...
De te úgy állsz benne, mint a gránit-szikla.
És magányos sasként száll föl csúcsaidra
Egy-egy hozzád méltó sóhaj vagy remény!

Te, ki láttad folyni Cézár gőgös vérét,
S két táborba verted Róma szenvedélyét:
Testvérré te tetted a pártos magyart.
Tetszhalott egysége új tettekre éledt,
És a végromlásban még erősebbé lett,
Tömörebb a láncnál, mely húsába mart!

Soha föl nem támad Magyarország népe,
Ha te akkor nem vetsz lángot a szivébe,
Hogy a Golgotán is védje igazát.
Szent lélek szállott így az apostolokra...
Ki honáért nem halt, vándorbotját fogta,
És hirdette buzgón, híven a hazát!

Európa bámult a maroknyi népen,
Mely hőssé lett harcán, nagygyá börtönében,
S hóditott gyászával, amikor bukott.
Győzőjét, bakóit nyiltan megvetette,
De a bujdosókat vállaira vette,
S meghordozta büszkén Kelet és Nyugot.

Nagy idők nagy napja! Megbecsüljünk téged,
Mint a legtündöklőbb, legdrágább emléket,
Mely a multból intő például maradt.
Valahányszor jősz a tavaszodó évvel,
Úgy köszöntsünk téged, lelkünk gyönyörével,
Mint a tűzimádó a napsugarat!

Legyen a magas hit új feltámadása
Az a kor, mely most jön! Lelkesedve lássa
Márciusnak egy új, még szebb íduszát!
Ami most csak emlék, legyen újra tetté,
Tavaszi viharrá, üde fergeteggé,
Mely tisztítva száguld a világon át!

IV.

Jőjj el szent lélek! Mondják a hivők.
Mi azt kiáltjuk: Március, jövel!
A csüggedőt tedd elszánttá megint,
Az alvó lelket ébreszd ujra fel!
Tűzoszlopunk, vezess bennünket újra!
Világosodjék tévelygő agyunk!
Erős fényednél ismerjük meg egymást:
Érezzük át, hogy testvérek vagyunk!

Te jármunkat széttörted, amikor
Méltatlanúl bánt zsarnok-kény velünk.
De börtönláncnál van rosszabb bilincs:
Amit lelkünkre önmagunk verünk!
Törd széjjel ezt is! Védj meg önmagunktól,
Ha egymás ellen fordulunk! Ne hadd,
Hogy a szabadság fájó megvetéssel
Elhagyjon minket - méltatlanokat!

Mert a szabadság ott élhet csupán,
Ahol tisztelni tudják! Ott, ahol
A munkának van becsületje csak,
S egy célra tör a szerszám és a toll.
Csak ott, ahol a becsvágyó müveltség
S nem buta gőg a versenyző. Csak ott,
Ahol magának a merész szabadság
Sasfészket szikla-mellekben rakott.

A végtelenben egy nap: semmiség,
S törvény, hogy elhűl minden, ami láng.
De hő napodnak alkonyatja nincs!
Te, március, nem szűnsz ragyogni ránk!
Több egy ilyen nap, mely csodás erővel
Évszázadok számára épitett,
Mint száz meg száz év meddő hosszusága,
Ha lelket nem gyújt és nem ád hitet!

Az volt a nap! Ó, az volt a tavasz!
Termékeny lelkek áldott tavasza!
Csak egy vallásunk volt akkor nekünk,
Csak egy közös fohászunk: a haza!
S mikor levertek, véres Golgotánkon
Rabok voltunk csak, nem szolgák! E hit
Erősebb volt börtönnél és halálnál,
Mert új életre, megváltásra vitt!

Remek tanulság, lángolj és lobogj!
Ezt írja költő, ezt hirdesse pap:
A szolgaságot nem bilincs teszi,
Rabszolga az, kinek a lelke rab!
S ezenkivül van még egy szent tanulság,
Tanuld meg azt is, drága nemzetem!
A legszebb vallás: hinni a hazában,
S dolgozni érte, hogy nagygyá legyen!

Jőjj el szent lélek! Mondják a hivők.
Mi azt kiáltjuk: Március, jövel!
A csüggedőt tedd elszánttá megint,
Az alvó lelket ébreszd ujra fel!
Tűzoszlopunk, vezess bennünket újra!
Világosodjék tévelygő agyunk!
Erős fényednél ismerjük meg egymást:
Érezzük át, hogy testvérek vagyunk!

V.

Ha márciusnak íduszán
Vallásomat kérdezné valaki,
Azt válaszolnám nyiltan, igazán:
Az én vallásom a hazám!
Ki nemzetem javára él,
Ki munkában versenyre kél,
Ki érte áldoz szüntelen,
Az egy valláson van velem!
Vallásom az, hogy én is ott legyek
Azok között, kik érte küzdenek,
S mind megtegyem, egészen a halálig,
Ami hazám dicsőségére válik!

Ha márciusnak íduszán
Vallásomat fürkészve kérdenék,
Azt válaszolnám nyiltan, igazán:
Az én vallásom a testvériség!
Vallásom az, hogy mindenkit szeressek,
S amíg okom nincs, senkit meg ne vessek...
Becsüljem mindig más jogát,
Testvérileg karoljam át
Az irgalmast, a jót, nemest,
A tiszteletre érdemest!
Vallásom az, hogy embertársaim közt
Ne válogassak rang, cimer szerint.
A hű, a munkás, tiszta lelkü ember
Jőjjön szivemre mind!

Ha márciusnak íduszán
Vallásomat kiváncsian kutatnák,
Azt válaszolnám nyiltan, igazán:
Az én vallásom a szabadság!
Szabadság, lelkünk méltósága, fénye,
Szabadság, férfiak legszebb erénye,
Mely önmagát fékezni tudja jól,
De zsarnokok jármába nem hajol.
Szabadság, mely rombolva is teremt,
Mert jóra vágyik és a célja rend!
Az én vallásom az a szent erő,
Mely vértanúk sírjából tör elő,
Vagy mint egy Isten, égből földre jő,
Ha bűn, gonoszság uralomra hágott,
Hogy vérével megváltsa a világot.

E nagy napon kivánom lelkesedve:
Vallásomat minden magyar kövesse!
E nagy napon szivemből azt kivánom,
Hogy ne legyen üres szó ez a három,
Míg a magyarban lélek lángja ég:
Haza, szabadság és testvériség!

VI.

Mikor Árpád népe hóditásra indúlt,
Gyors volt és hatalmas, mint a zivatar.
Vert hadak remegtek és minden oromra
Diadal zászlóját tűzte a magyar!
A világ nem látott nagyszerűbb csatákat!
Mint ahogy a villám tördeli a fákat,
Népek törtek össze, hova kardjuk vágott,
És meghóditották az egész országot!

Emlékezzetek rá: ugyanez a hős nép
Ujra harcolt bátran március íduszán
S ez a harc még szentebb, még fenségesebb volt,
Mert vér nem ömölt ki a remek tusán.
Akik akkor hozzá láng-ajakkal szóltak,
Fegyvertelen eszmék katonái voltak,
Ám azzal a tűzzel, mely lelkükben égett,
Ők meghóditották az emberiséget!

Március szent napja! Minden ünnepek közt
Legtöbb áhitattal téged áldalak!
Akkor a szabadság tisztító tüzében
Kiveszett e népből minden rút salak.
Jogokat nem vett el zsarnoki szeszéllyel,
Inkább a magáét osztogatta széjjel,
Mint az, aki egykor bennünket megváltott:
Soha még szabadság nem volt ilyen áldott!

Március szent napja! Mikor önmagunkat
Testvérekké tettél - ó bölcs szeretet! -
Minket is a népek testvérűl fogadtak,
Európa büszkén a szivébe vett.
Nagy lelkünket látva, átérezte mélyen:
"Ez a nemzet méltó, hogy közöttünk éljen!"
Később, a bukásban, megsiratta gyászunk,
S várta szívrepesve új feltámadásunk!

Március szent napja! Te neked köszönjük,
Hogy a szép magyar név ujra tündökölt!
Te neked köszönjük, hogy komor Kárpáttól
Nyájas Ádriáig még magyar e föld!
Te neked köszönjük, hogy töretlen, épen,
Részt veszünk a munka roppant versenyében...
Te tanítottál meg, te nemes, te drága,
Fenkölt szeretetre, büszke szabadságra!

Ó fogadd föl, kérlek, nagy, szent esküvéssel
Legszebb ünnepünknek fényes íduszán,
Hogy amire téged ez a nap tanított,
Követed, megtartod, szép magyar hazám!
Mert ha így cselekszel: sors le nem igázhat,
Szolgáddá szegődik minden újabb század,
Egyre több nagysággal ékesít föl téged,
S élni fogsz örökké! Nem lesz soha véged!

Nem tépett rongydarab, még csak nem is szakadt 
vágta kés és olló, mi kezünkbe akadt 
a fényes selyemből azt a gyűlölt jelet 
elégetve vele mindazt, amit jelent 

Október vége volt, tündöklő szép napok 
de jöttek novemberek, velük az árulók 
a jeltelen sírok hősöket rejtenek 
kivégeztek riadt, még csak gyermekeket 

Nyálból, szolgaságból épült egy palota 
hazugság ajtaja, hazugság ablaka 
lakta a gyávaság, hű lakájok sora 
midőn összeomlott, egy sem volt alatta 

és új hatalom nőtt, rothadó gyökere 
butaság, hitványság ősi szövevénye 
a nép nevében szól, csak magára gondol 
nincs hová bujdosnánk e megromlott honból 

Pongrátz Ödön halott, sok ávós itt maradt 
él a zsarnokságról illyési gondolat 
csinosítjuk szívünk, várván remélt jelet 
mikor majd október szabadságot jelen

Az alkonyatban erdők füstölögnek.
Gyülemlik a köd, mint a bánat,
mely benne szisszen minden gondolatban
és szűkre zárja néma számat.

Dombok fölött és nyirkos réteken
leselkedik az ásító halál,
mint fegyverek derengő hűs csöve 
szomorú utak fordulóinál.

Görcsbe vert lábbal fekszenek a holtak
az utca partján temetetlenül;
a romlott bűz, az összeroskadt házak
Omló porával arcomra terül. 
Kitepert fák és összezúzott gépek
lárvái közt, a cafatokra lőtt
zászlók alatt, a mocsok iszonyával
ki állna meg a holttestek előtt?
Vonul tovább a könyörtelen élet, 
nem jegyzi föl az érdemet, a bűnt,
nem őrzi már az arcok szövevényét,
amit a kín utolszor összegyűrt.
Magáért érző félelem vezényli
testük felett az élők menetét:
az asszonyt, aki elfordítja állát,
szájára kapva zsebkendős kezét;
a páncéltornyok ágyúit, melyekből
a büntetés gyanakvón fölmered,
a géppisztolyos rezzenő szemét is,
ha füttyöt hall az útról, vészjelet;
úgy áll a sarkon ravaszra vont ujjal,
mint vad szorongás pallosa alatt…
És forr, tolong a fölzaklatott élet,
kapkodva menti azt, ami maradt.
Csak a holtak s a tárgyak oly nyugodtak.
Az idő velük más nyelven beszél.
A horpadt fülke telefonkönyvében
egykedvű ujjal lapozgat a szél.

Hitetlen korban Hit varázsosan élt
A Pesti Srác az égő pesti utcán
Nem koszorúért ontotta a vért
A Páncéltalpasok szántásába bukván

A vakmerőség hős varázsa vitte
A Korvin Közben harcolókat is
S a Széna téren sziklaszilárd hitbe
Kapaszkodtak s a Szó nem volt hamis...

Mustármag voltak mind a Pesti Srácok
Az ismeretlen Nemzedék ki állt OTT
Hol hörgést görgettek az éjszakák

De hirnökei lévén Új Időknek
Diadalmas vereségből törtek
Szétzúzni a Kor vörös csillagát.

"...Egy hét múlva

Rá egy hét: pár óra alatt
felnyüzsgött az országnyi boly:
a dermedt Dávid talpra állt
s ledőlt a Góliát-szobor.

Sipkákra bimbó nyílt! Magyar!
Parittya benzint röpített.
„Hacaca!” — szólt a rádió.
Éheztük a becsületet.

Szabadság, itt hordozta hős
zászlaidat az ifjúság!
S a sírt, melyből nép lép ki, már
ámulva nézte a világ.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Csók, szívre, minden pillanat!
És nem volt többé szégyen az,
hogy a magyar nép fia vagy.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.
Lombikban feszült a jövőnk.
S temettük a halottakat.

Ablakunk mind fény, gyertyaláng!
Aztán már settengő gyanúk.
Még egy éj. S Budapest köré
vashernyók gyűrűje szorult."